Azért haragszom rád, hogy elfojtsam a csalódást, amit okoztál. Könnyebb haraggal együtt élnem, mint azt kérdezgetni magamtól, hogy miért hagytál el, miért tetted ezt. Egyszerűbb úgy betömnöm az ürességet, amit okoztál, ha haraggal gondolok rád. Így valamelyest jobb, mert nem vádolom minden percben magam, ha eszembe jut, hogy véget ért egy barátság, ami akkor lépett az életembe, mikor látszólag darabokra tört. A sors ironiája, hogy szintén ez a barátság repeszti szét az összerakott darabokat. //Csigusznak//

Azt mondtad, elhagytalak. Nem én hagytalak el, hanem te engem évekkel ezelőtt. A lelkünk elvált egymástól, amikor elárultál. Látszólag barátok maradtunk, de a lelkem mélyén éreztem, hogy valami megváltozott. Nyugtattam magam, hogy ezt csak beképzelem. De most, ahogy visszatekintek, rá kell jöjjek, hogy akkor, amikor a földre taszítottál, ellöktél magadtól, elszakadt lelkünk egymástól. Én pedig tovább ücsörögtem lelkem küszöbén, és vártam mikor térsz vissza. De sosem jöttél. És most engem vádolsz, hogy egyedül kóborolsz a sötétben. //Incihez, Dalmihoz//

Tudod, hogy melletted voltam, amikor összetörték a szíved, amikor unatkoztál és nem volt kihez szólnod, vagy bajban voltál. Te hányszor kérdezted meg őszintén mi bánt? Mi történt velem? Észre sem vetted, amikor a padlón ültem és magamtól nem voltam képes felállni. Tudod miért nem voltál mellettem? Mert elvakított az életed, és önzővé váltál akaratodon kívül. Mert megszoktad, hogy van, akinek az az életfeladata, hogy téged pátyolgasson. És most, hogy nincs, aki ezt tovább folytassa, olyan szavakkal dobálozol, hogy egyedül hagytalak. Pedig te hagytál el engem, én csak feladtam a próbálkozást, hogy minden olyannak tűnjön, mint amilyen régen volt. Hiszen minden megváltozott, semmi sem lesz a régi. //Incihez, Dalmihoz//