"El akartam neki mondani. El akartam mondani, hogy nem számít milyen nehéz, akarom

ezt. Őt, kettőnket, azt ami sosem volt, de mindig is lehetett volna. Akarom a szívét, tudni

akarom, hogy mit gondol amikor ráncolja a szemöldökét,

mi jár a fejében, amikor a reggel első napsugara táncot lejt az arcán,

mit lát egy idős nincstelen néniben az utcán, a napraforgóban,

mit érez amikor ráhullanak az esőcseppek,

és mit érez akkor, amikor semmit nem akar érezni.

El akartam mondani neki, hogy nem számít semmi, amíg mi  ketten igen.

Hogy nem érdekel milyen zűrös az élete, mert az enyém épp ugyanolyan,

hogy nem zavar, ha kimutatja az érzéseit, mert nem lesz tőle gyengébb.

Aztán azt is el akartam mondani, hogy amióta egymásra találtunk, már nincsenek

rémálmaim, hogy találtam egy otthont, egy menedéket.

Hogy ő az, akit mindig is kerestem, de eddig nem tudtam, hogy rá volt szükségem.

De nem mondtam..mert nem tudtam.

Mert van, hogy az embernek nincsenek szavai.

Nem tudja kifejezni magát, és nem nyílik meg az ég, és nem mondja ki helyetted senki a

kimondhatatlanságokat. Álltam, és még arra sem voltam képes, hogy sírjak.

Arra sem, hogy utána fussak miután elment, vagy, hogy megállítsam.

Álltam, és néztem, ahogy a végzetem elhagy,

miközben próbáltam nem szembenézni a sorsommal."