Most értem haza a barátnőimtől, ugyanis együtt "Valentinoztunk". Megünnepeltük a barátságunkat, ami idestova már lassan nagykorú, hiszen 17 éve ismerjük egymást. Elég viharos a kapcsolatunk, mert ma is veszekedéssel kezdtük, de az egész egyik percről a másikra fordult át normális beszélgetésbe. Szeretem, amikor kimondjuk, hogy mi a probléma, és azonnal orvosoljuk is. Bár a párkapcsolatomban felmerülő gond is hasonlóan megoldódna.
Azon kaptunk össze, hogy közöltem, hogy Vasárnap estére megyek, nem pedig a Forrócsokis vasárnapi programra a Gráduszban. És akkor jött szóba, hogy szüksége lenne rám, miért nem tudom támogatni, elmagyaráztam, aztán reflektált, hogy most lenne igazán szüksége a támogatásomra, a jelenlétemre, és nem leszek ott.
Megbeszéltük, elmondtam az okát, majd miután elgondolkoztam, rájöttem, hogy igaza van, és mondtam, hogy legyen, elmegyek a Gráduszba, mert tudom, hogy segítségre van szüksége, és hogy túlvállalta magát, mire igazat adott, és a nyakamba borult. Hát, így megy ez nálunk fálun' :D
Egyszerűen nem tudok önző lenni, mindig másokat fogok magam elé helyezni. Ez lehet negatívum is, de megpróbálom ezt is pozitív tulajdonságra alakítani. Van, amiből nem változik az ember, nálam ez az egyik.
A másik meg az, hogy mindig törődni fogok azokkal, akiket szeretek, attól függetlenül, hogy részesei vagyunk egymás életének, vagy nem. Szeretném tudni, hogy hogy van, de nem fogom keresni, mert nem akarom megkapni, hogy "Igen, ő keresett". Meg voltak itt himi-humi-hazugságok is, amiket visszahallottam, és már azért sem, pedig egész héten azon gondolkoztam, hogy felhívjam-e, vagy írjak-e neki. Aztán arra jutottam, hogy felesleges, hiszen, ha nem hiányzom neki, akkor minek keressem? Ha nem érdeklem, nem vagyok fontos neki, meg úgy egyáltalán nem érez irántam semmit, annyira szükségtelen, hogy törődjek vele. Egy dologban biztos vagyok: senki nem foglalkozik úgy vele, ahogy én teszem. Senki nem gondol rá annyit, amennyit én. Senki nem szereti úgy, ahogy én, és sosem lesz senki, aki ennyire törődne a hogylétével, vagy hogy mi van vele, ahogy én.
És ez a szívás. Mert, hogy ez olyan szinten viszonzatlan, mint a szél. Azért merem ezt ilyen nyíltan kijelenteni, mert biztosra veszem, hogy már rég nem olvassa a blogom. Meg meguntam, hogy meg kell válogatnom a gondolataim, a szavaim, a tetteim, pont ezt mondtam a barátnőimnek. Önmagam akarok lenni, akinek ez nem tetszik, nem kötelező velem lennie. Tudom, hogy nem vagyok annyira rossz személyiség, mint amennyire beállít, kicsit bolond, kicsit hebrencs, de a miénk. :D
Ha elfogadná saját magát, és szeretné, azt aki, akkor hagyná magát szereti, és elfogadna azt a szeretetet, amit adhatnék, mert mindenki annyi szeretetet fogad el, amennyit gondol, hogy érdemel. És azok az emberek, akik az életemben vannak tizenakárhány éve, nem hiába nem léptek még le. Megtehetnék, bármikor, hogy elhagynak, elmenekülnek tőlem, mert idegesítem őket, mert szeszélyes vagyok, mert olyan, amilyen. De szeretnek, és én is őket. Pont. A szeretet, ami köztünk van, képes áthidalni a feszültségeket, a problémákat, a VESZEKEDÉSEKET.
Mert nálam a veszekedés ott kezdődik, hogy felemelem a hangom, a vita az csak nézeteltérés. Mégis kitartunk egymás mellett, mert nincs az az akadály, ami közénk állhat. Ez számtalanszor bebizonyosodott. De ami a legfontosabb, hogy küzdünk egymástért.
Én küzdenék érte is, ha szeretné, ha szeretne. Tudom, hogy kitartanék mellette, mert nincs az a rossz tulajdonsága, amit ne szeretnék benne, vagy amit nem tudnék "elviselni", pont azért, mert szeretem. Olyan szeretettel, vagyis hasonlóval, amivel Isten szeret bennünket. Bármit megtennék, hogy működjenek a dolgok, de mindenhez két ember kell. Én hiába akarom, hiába tenném, ha ez nem kölcsönös. És itt bukik az egész, ugyanis ő mással van együtt, mást szeret és hűű, de boldog. Örülök neki, tényleg, de akkor lássam is, hogy boldog, ne csak mondja.
A szavaknak már régen nem hiszek, a tettek mindig mást mondanak, szinte kivétel nélkül az igazat. Ezért sem fogok hazudni. Egyrészt nem tudok, másrészt meg mindent elárul a szemem. Meg mi értelme van? Szeretem, hiányzik, ennyi. Tagadjam le? Rejtsem el? Hazudjak saját magamnak, hogy már pedig nem érzek iránta semmit, nem jelent már semmit stb stb? Nem hazudtolom meg magam, neki nyilván nem mondom el, de attól még igenis érdekel, hogy mi van vele, és ez mindig így lesz. Mindig szeretni fogom, ez van. Ezzel meg kell tanulni együtt élni, ahogy azzal is, hogy ő meg mással "él" együtt, hogy neki ennyi volt. Az, hogy én mit érzek az már egyéni szoc. probléma. Szembesülni azzal, hogy a semmiért küzdesz, a semmire vársz, hát, lássunk tisztán, nem éppen felemelő érzés. A legrosszabb ebben pedig az, hogy nem tudod abbahagyni.
Már régen nem keresek válaszokat a kérdéseimre, vagy értelmet a tetteiben. Azt gondolom, hogy részéről megszűnt minden érzelem. Maximum bűntudata vagy lelki ismeretfurdalása van, amikor rám néz. Hát kössz. Ezzel bennem is bűntudatot kelt, amiért rosszul érzi magát a jelenlétemben. Mindig mondogatom magamban, hogy ha szeretne, ha veled akarna lenni, ha fontos lennél neki, vagy érezne valamit egyáltalán irántad, akkor keresne, akkor itt lenne, akkor küzdene érted, kettőtökért, akkor már rég elmondta volna. Nem kifogás a büszkeség, a gyávaság, a félelem, a makacsság, még ha én is annak használom, és ezt tekintem alapvető oknak, amiért nem hívom fel. Pedig annyira meg akarom tenni. Egész héten tusakodtam magammal, vívódtam, és kértem erőt Istentől, hogy meg tudjam állni. Nem szabad egy nőnek megaláznia magát, és olyan szekér után futnia, ami nem veszi fel, sőt, mi több, aminek már van másik utasa. Majd megdöglöttem, de kibírtam és nem kerestem. Nem leszek szánalmas. Van tartásom, és ezt senki sem veheti el tőlem.
De ettől még szeretném hallani a hangját, látni őt, ettől még gondolok rá, szeretem, és hiányzik.
Vasárnap lennénk egy évesek, ha megértük volna, ami nem rajtam múlt. És a mai napig nem rajtam múlik,
Őrlődök, mert azért bennem van, a "mi van, ha". Mi van, ha szeret még, csak büszke beismerni? Basszus, mondja már ki, mert ha tényleg így van, akkor ő is szenved, meg én is. Akkor tegyen már valamit, lépjen végre, mondja el, küzdjön, mozduljon már meg, mert ettől mindketten boldogtalanok vagyunk.
Ha meg nem, és elég nyilvánvaló a nem, akkor megoldom, és ez a saját, egyéni problémámmá válik, a barátnőm sem tudja megoldani nekem, és nem is várom el, sőt! Soha nem tennék rá ekkora felelősséget. Ez az én dolgom. Az, hogy mellettem van, meghallgat és támogat, milliókat ér.
