Úgy beszélgetnék. De nincsenek szavaim. Nem tudom, mit mondhatnék. És kinek. Úgy ráírnék egy régi nagyon jó barátnőmre. De mit mondjak neki? Tudom, hogy a barátságunk változatlan, de mit mesélhetnék? Csak az általános dolgokra futja a lelkierőmből. Ismerem ezt a helyzetet. Ismerem a szavakat, az arcokat, a gesztikulációt, mindent, ami ilyenkor történik. Ismerem a színdarabot. Csak annyi változott, hogy most én vagyok a főszereplő. Az alakításom pedig minősíthetetlen. De legalább nincs szükségem súgógépre.

Majdnem beléptem a régi facebookomra. Majdnem. Jobb, hogy nem tettem meg. Nem tudom, mit találnék benne.
Sok megválaszolatlan üzenetet. Nem hiszem, hogy akarnék válaszolni. Egyetlen egyre lennék kíváncsi, de nem merem megnézni. Nem akarok szenvedni, ennyi az egész. Ha az ember nem foglalkozik az érzéseivel, és teljesen mellőzi őket, akkor eléri azt, hogy nem veszi figyelembe a másik érzéseit, hogy átgázol rajtuk, hogy kit, mivel bánt meg. De vannak olyan emberek, akiktől nem tudom távol tartani magam. Próbálkozom. Hetekig megy maximum. Érdekel mi van velük, hogy vannak, és amikor az a drága, kis szöszi tündérbogár a kis barna szemeivel rám mosolyog, másodpercek alatt visszahozza az érzéseimet, amiket, ha kiírtani nem is, de jó mélyre elzárni azt tudok. Próbálok érzéketlenné válni teljesen, de nem megy, amikor egy picurka kéz megragadja az enyémet, és olyan szeretettel fordul hozzám, amivel szemben tehetetlen vagyok. Emlékeztet arra a szeretetre, ami bennem is ott van, amivel hadakozok, hogy ne érezzem, hogy ne vegyen uralmat rajtam. De hogy győzhetnék, ha két tűz között vagyok? Belülről és kívülről is ugyanaz a szeretet vesz körül. Teljesen lefegyverez ez a kislány. Ahogy a bátyja is. Sosem volt senki ekkora hatással rám, kár, hogy ez sem volt kölcsönös. Próbálkozom, és csak próbálkozom, egyre csak küzdök ellene, büszkeséggel, falakkal, szám változtatással, új facebookkal, minden beszélgetésből kizárással. Hasztalan minden. Ott van a gondolataimban, próbálok nem gondolni rá, de kb. annyit ér, mint halottnak a csók. Ismételgetem magamban a szavait, hátha megutálom, vagy mittudomén, de csak sót szórok a sebekbe. Tagadom, hogy törődök vele, hogy hogy érzek iránta, hogy hiányzik. Tagadok. Mindent. Mindennap. És semmire nem megyek vele. Félév telt el. És semmi változás. Csak tudnám, hogy benne hogy múlt el minden! 
Bárcsak eltűnnének az érzéseim iránta! Pont, mint nála. Mindennap egy új esély erre. Egy nap talán sikerül, és elérem, hogy nem jelent majd semmit. Hazugság. De ezt ne mondjátok el nekem. Ebben kell hinnem. Hogy elmúlik. Hogy lesz egy nap, amikor majd nem akarom tudni hogy van. Hogy úgy kel fel a nap, hogy nem arra vágyom majd, hogy mellette ébredjek fel. Hogy lesz egy éjszaka, amikor nem riadok fel, és nem szeretnék hozzábújni, hogy megnyugtasson. Hogy nem vele lesz tele minden gondolatom. Hogy nem fogom szeretni.
Talált jobbat, és boldog, eszébe sem jutsz, pont évekkel ezelőtt, mikor még nem jelentettetek egymásnak semmit. Pont úgy. De most még szeretnéd hallani a hangját. Ő is szeret, és te is őt. Csak ő mást.

Akihez szólnál, elérhetetlen. Elvesztetted. A vastaps a tiéd. A közönséget már megnyerted. Megérte?