Nem sok értelmes dolgot fogok írni, mert nagyon fáradt vagyok, elég kemény hetem volt. Ma felhívott M anyukája, nem is tudom mennyit beszéltünk. Hallottam, hogy a kis srác a háttérben mondja neki, hogy kérdezze meg, hogy van-e biciklim, mert hogy a Balatonra, ha megyünk kelleni fog. Még egy szóval nem mondtam, hogy megyek.
Annyi volt, hogy megkérdezte, hogy lenne-e kedvem menni, mire mondtam, hogy nem szeretnék kellemetlenségeket vagy veszekedést ebből kifolyólag, de kedvem az lenne. Válasz: ha veszekedés lenne belőle, nem hívott volna.
És innentől kezdve úgy van kezelve a helyzet, hogy megyek. Lesz még ennek foganatja, tuti, hogy minden szart megkapok majd bizonyos emberektől a hátam mögött, szokásos. Most is gondolom ment az okoskodás, hogy mit kerestem vasárnap náluk. Rém egyszerű a válasz, nem kell túlkombinálni. Hónapok óta "lerázom" a törpéket valami kifogással, és a szívem szakad meg, hogy felnőtt módjára nem lehet ezt a helyzetet kezelni, vagy kevésbé radikális megoldást találni, na mindegy. És nem fogom azt mondani egy 4 éves kislánynak, hogy oké, szülinapod van, de a bátyád miatt nem megyek el. Legyünk már annyira felnőttek, hogy nem mindenbe azt látjuk bele, hogy mindenáron a közelében akarok lenni... Ha a fene fenét eszik sem tudom kizárni a családját az életemből, próbáltam. Állandóan összefutottunk valahol. Úgyhogy ezzel már nem is próbálkozom. Próbálkoztam nála az elmúlt időszak során? Visszakönyörögtem magam bármilyen módon? Nem. Félreértettem bármit is? Nem. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nem akar tőlem semmit, és ennek rendje és módja szerint kezelem a helyzetet a saját módszereimmel vegyítve. És ezért nem kérek elnézést. Összetörte a szívem, nem kérek bocsánatot azért a metódusért, amivel helyrehozom a dolgokat.
Be kell látni, hogy rengeteg minden megváltozott, ahogy én is. Igen, ha akarnék, küzdenék érte. Nehéz nem akarni ezt, egyszerre kell a racionális és az érzelmi területen józannak és ébernek lennem. Kemény munkával jár az, hogy változzak. De akarok is, és képes is vagyok jobb lenni. Tudom, hogy csak úgy lehet és szabad belekezdeni egy kapcsolatba, hogy érzelmi szinten rendben vagy. Tudsz felelősséget vállalni értük, kimondani azt, ami benned van, szembemersz menni azzal, amitől félsz, mersz kockáztatni, mert csak a próbában derül ki, hogy mi van benned, hogy mire elég, amire jutottál, min kell változtatni, erősíteni, csiszolni. Ha lelkileg nem vagy stabil, bele se menj egy kapcsolatba. Szerintem. Ha saját magaddal nem vagy kibékülve, szintúgy. Ha az önbizalmad 0, ha mástól várod a boldogságod... előbb tanuld meg elfogadni és szeretni azt, aki vagy. Valamit nem tartasz jónak az életedben? Változtass! Meg van a lehetőséged és az erőd hozzá. Ennyi. A többi csak kifogás vagy mellébeszélés. Akarsz valamit? Tegyél érte! Erről szól az élet.
Ma a szomszédom megkérdezte, hogy sikerült-e túltennem magam rajta. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy naná, persze. Tudom, hazudtam. De most hogy magyarázzam el neki, hogy jelenleg annak ellenére, hogy viszonzatlanul szeretem, jól érzem magam, mert sok mindenre rájöttem magammal kapcsolatban, a múltat tekintve is megértettem néhány összefüggést, meg hogy most épp az fáradozom, hogy érzelmileg stabillá tegyem magam, vagy hogy el vagyok foglalva az önismereti témával és a pszichológiával... Az a baj, hogy ezt nagyon kifejteni hosszabb ideig tartó beszélgetés során lehetne azáltal, hogy elmondom mikre jöttem rá.
A végén arra jutottunk, hogy jövő hét szombaton elmegyünk inni meg billiárdozni, ha hazaértem a suliból. Meghallgattam a búját-baját, mert tudom, hogy ugyanolyan helyzetben van, mint a fia: senkivel sem tud normálisan beszélgetni, illetve senki sem hallgatja meg, és szüksége van erre. Nagyon ki van szegény. Beszélgetnék a fiával is szívesen, vagy csak lógni együtt, mint régen, amikor gyerekek voltunk, de ebből is akkora félreértés lenne, hogy biztos azért, mert M is jóban van vele... blablabla. Na nekem ez nem kell. Megint más lenne belemagyarázva, mint ami van. Azon viszont jót mosolyogtam, amikor mondta a szomszédom, hogy a fia egyből kiszúrta, hogy átjött értem Kristóf, meg hazahozott. "Ez egy BMW hangja. Biztos jöttek Á-ért."
Továbbra sem tudok néhány dolgot megoldani, de egyre inkább kezdek eljutni oda, hogy már nem idegesít, mert nem kell mindent megoldanom. Valahogy majd csak lesz, hiszen úgy még nem volt, hogy nem volt sehogy :)
Az érzéseim változatlanok, de nem szomorkodom, sokkal jobban leköt az, hogy szeressem és támogassam azokat az embereket, akik az életemben vannak.
