Szerdán írtam Jucinak, hogy szeretném visszakérni a könyvemet, mondta, hogy személyesen visszaadja.
Írtam, hogy én ezt nem szeretném, mert emberileg nem állok erre készen, nagyon haragszom rá. És tényleg így van, egyszerűen képtelen lennék ránézni, és kedves lenni, amikor inkorrektül viselkedett velem. Tudom, hogy Isti most mellette állna ki, és nem mellettem. Meg sem próbálná az én álláspontomat megérteni, egyszerűen lezárná annyival, hogy én gondolom rosszul és kész.

Megkérdezte, hogy miért haragszom, és én elmondtam. Szerintem nem korrekt más barátjával éjszaka kettesben autózgatni, és őt rángatni jobbra-balra, amikor taxival is haza tudott volna menni. Tudom, hogy sem más pár tagja, sem én nem tettem volna ezt meg fordított esetben, mert ez félreértésre ad okot. Értem, hogy barátság.
De senki sem fontosabb az embernek a párjánál, és ha tisztelem a kapcsolatot és a páromat, nem teremtek olyat helyzetet, ami félreértésre ad okot. 

Írta, hogy érti, amit írok, és nem ért egyet. Megkérdeztem, hogy miért, mert komolyan érdekelt az álláspontja, szerettem volna megérteni őt is, és bennem ilyenkor az van, hogy ha a másik megosztja velem a véleményét, hogy ő hogy lát valamit, az lehet, hogy bennem is új szempontokat alakít ki, új nézőpontot mutat más szemszögből, és ezáltal még az is kiderülhet, hogy tévedek. Őszintén semmi rossz szándék nem volt bennem, nem vele akarom megbeszélni a párkapcsolati dolgaimat, mégis benne ez csapódott le, amit sajnálok. Sosem tennék ilyet, mert tisztelem őt, Istit és a barátságukat, és pontosan tudom, hogy Isti barátja, nem az enyém. Egyszer tök jól elbeszélgettünk ilyen önismereti dolgokról, és azt hittem, hogy most is ez építő beszélgetés alakulhat ki. 
Tévedtem, és egyúttal hibáztam is. Sosem szabadott volna vele ilyen beszélgetésbe belekezdenem. Ezt elrontottam.
Nem gondoltam végig. Csak azt hittem, hogy mivel hasonló az értékrendünk, ha van valaki, ezt megérti, az ő, és sosem bántana meg ennyire mélyen. Tévedtem ebben is, és Istivel kapcsolatban is. annyira emlékszem, amikor azt mondta, hogy egyetért abban, hogy nem teremtünk olyan helyzeteket, amik félreértésre adnak okot, és hogy ő sem találkozna kettesben egy lánnyal. Ahhoz képest Jucival többször is találkozott. Azért emlékszem erre ennyire kristálytisztán, mert ez annyira megfogott benne, hogy hasonló az értékrendünk, hasonlóan tiszteljük a párunkat, a kapcsolatot, a barátságokat. Aztán jól pofára estem.

Remélem, hogy ezért nem fog rám megharagudni. Nem mondtam semmi rosszat Jucinak, hálás vagyok érte, hogy Istinek jó barátja. Megköszöntem a beszélgetést, a kedvességét, és lezártam a dolgot. Volt közben egy mondat, amit félreértett, és ezt még szerettem volna helyretenni. Szerinte külső tényezőkben keresem az okokat, ami nem igaz.
Nagyon sokat olvasok párkapcsolati témában, mert szeretnék fejlődni, szeretném vállalni érzelmileg is a felelősséget a tetteimért. Először magamnak mondok ki dolgokat, őszintén, kíméletlenül, mert csak így lehet helyretenni mindent.
Nem okolok másokat, helyzeteket, külső tényezőket, sőt, sokáig magamat okoltam, de már csak azért vállalok felelősséget, ami ténylegesen az én felelősségem. Írt valamit a stabil kapcsolatokról, gondolom ezt arra írta, hogy szerintem nem volt korrekt kettesben más barátjával autózni, és hogy ez fel sem merülegy stabil kapcsolatban.
Igen, mert nem megy bele ilyenbe egyik fél sem. 

Emlékszem, amikor Isti nagyon fújt Viktorra. Haragudott rá. Felmértem a helyzetet, és mivel ez a kialakult helyzet veszélyeztette a kapcsolatomat, leépítettem Viktorral a barátságomat. Mérlegeltem, hogy mi a fontosabb, mik történhetnek. Tudtam, hogy Isti sosem barátkozna meg vele, mindig konfliktus lenne, nem akartam megkockáztatni, hogy elveszítem a bizalmát, annak ellenére, hogy erre nem lett volna ok. 

Nem korrekt, ha más pasival autózgatok, miközben van barátom. Eszembe nem jutna ilyet tenni, hogy elveszítsem a barátom bizalmát, és félreértsen. Még ha nem is történik semmi, akkor is gázossá teszi a két fél közötti dolgokat.
Én ezért nem értek ezzel egyet, nem azért, mert féltékeny vagyok, vagy nem bízom Istiben. Megbízom benne, olyan érzéseimről beszéltem neki, amit eddig még senkinek sem mondtam el. A páromként tekintettem rá.
Senki nem tett volna ilyet a környezetében, ezért azt hiszem, más is hozzám hasonlóan gondolkodik erről. 

Sok olyan dolog van, vagy volt a kapcsolatunkban, amit meg kellett volna beszélnünk, és megértéssel, empátival meghallgatni a másik véleményét, elfogadni akkor is, ha nem értünk vele egyet, és beszélni róla. Ebben én is ludas vagyok, mert nem tudtam kezelni azt, ha mást gondolt valamiről, mint én. Azt hiszem, bepánikoltam, hogy te jó ég, most mi lesz, ha számomra fontos kérdésben nem értünk egyet, máshogy vélekedünk róla, nem illünk össze, és valahol azt hiszem meg is bántott, legalábbis voltak olyan témák, amik érzékenyen érintettek. Valahogy ezekben nem jutottunk egyáltalán kompromisszumra, most már így utólag tudom, hogy kellett volna. Alkalmazkodni egymáshoz, nem teremteni olyan helyzeteket, amikkel megbántom a másikat, ha igen, bocsánatot kérni.

Nagyon későn lett bátorságom bocsánatot kérni tőle, és sajnálom, hogy ez felém nem működött. Az utóbbi időben elgondolkoztam azon, amit mondott, és nem csak "felhúztam" magam rajta. Sok esetben igaza volt, de azt hiszem nekem is voltak olyan szituációk, amikor igazam volt. Sajnálom, hogy akkor még nem tudtam kellő szeretettel felé fordulni, és azt is, hogy ő sem felém. Bármennyire is azt gondoltam magamról, hogy éretten, érzelmileg felelősségteljesen gondolkozom és viselkedek, be kell látnom, hogy ez a kelleténél többször nem így volt. Hát igen, utólag mindig okosabb az ember. Sajnálom, hogy a végén már nem érdekeltem őt egyáltalán, pedig én annyi mindent kérdeztem volna, és annyira meg akartam ismerni őt. Aztán látva a felém irányuló érdektelenséget, leszarom hozzáállást, feladtam. Most jövök rá sok dologra, amit elrontottam, és másképp kellett volna. Csak már Isti is kiábrándult, csalódott, kiszeretett belőlem, és most már mindegy. Meg amúgy is mindent megpróbáltam, amit tudtam. Az, hogy nem értékelt, nem becsült meg, nem szeretett... eddig bírtam. Csak én vágytam rá, és szerettem, nem leszek tovább hülye.

Nem tudom, hogy lesznek az utazások. Most is pillanatok alatt pótolt engem Jucival, ami nagyon szarul esett (a pótlás), de ez van. Tudom, ha elutaznék vele Berlinbe, az szenvedés lenne, mert végig reménykednék, hogy hátha szeret, hátha hiányoztam neki, hátha elgondolkozott, hátha bocsánatot kér, és én is, hátha visszakapjuk egymást...
És ki kell vennem a biliből a kezem, mert tudom, hogy szerinte az egész kapcsolatunk nem működött.
Gyanítom az én hibámból, hiszen ő nem csinált semmi rosszat. Az, hogy nem nőtt fel érzelmileg, nem tudott felelősséget vállalni a tetteiért vagy hogy fél az elköteleződéstől, meg amit ő is hoz a családjából, az nem számít.
Ezeken sosem fog elgondolkozni, egyszerűbb rávágni, hogy nem működött. Hát mással sem fog, ha ezeket nem teszi rendbe. És ugyanezt kell nekem is megtennem, félreértés ne essék, nem tolom rá a felelősséget, pontosan tudom, hogy nekem is fel kell nőnöm érzelmileg, helyre kell tennem a családi mintákat, amiket hozok otthonról, és még jó sok munkám van önmagamon. Tudom. Felismertem ezeket, és készen állok arra, hogy kimondjam magam előtt, és elkezdődjön a változás. Csak szeretném, ha nem csak én lennék az, aki elgondolkozik, aki vállalja a felelősséget a saját hiábáiért, megnyitja a szívét őszintén a másiknak, meg akarja őt érteni, és bocsánatot kér, amikért kell. Nem szeretnék én lenni az, aki jobban szeret, akinek fontos a másik, és aki párjaként tekint a másikra, és hajlandó változni, változtatni. Hiszem, hogy mindenki tud változni, és ha jobban megnézzük, akkor változunk is.
Senki sem olyan ma, mint tegnap vagy azelőtt. Változtunk.

Nem szeretném újra megkapni, még célzásként sem, hogy én gondolkozom rosszul, az én értékrendem rossz, bennem van a hiba, azért, mert valamiről máshogy érzek, máshogy vélekedek. Mert ez nem igaz. Szeretném, ha újra olyan őszintén és megértően fordulna hozzám, mint a kapcsolatunk elején. Amikor meg akart még ismerni, és érdekeltem, és nem hülye voltam mindenért, vagy féltékeny, vagy morgós, sértődös stb stb. Van bennem jó is, és jó tulajdonságaim is vannak, és tök sokat tettem érte (szeretem, úgy igazán), a kapcsolatunkért, miért hát csak a rosszat látja ebben is, és bennem is?

Azt hiszem, ha valaha úgy alakul, hogy esetleg, netalántán ő is szeret, és hiányzom neki, és ezt elmondja nekem, leülünk beszélgetni, olyan őszintén, egymásnak megnyílósan, empatikusan, úgy, hogy fontosak a másik érzései, gondolatai, meg akarjuk érteni, nem hülyézzük le ezért, nem akadunk ki, egyszerűen szeretettel fordulunk felé, végighallgatjuk, megkérdezzük, hogy miért érzi úgy, ahogy, elgondolkozunk azon, amit mond, mert lehet, hogy igaza van, tényleg megértőek vagyunk, és vállaljuk minden téren a felelősséget, akkor az Isten csodája lesz.

Ha az a férfi, akibe beleszerettem újra előkerül, mert ő ilyen volt, az Isten csodája lesz. Tudom, nagyon ciki, de én még mindig várok rá a szívem mélyén, hogy felhív, hogy találkozzunk, beszéljünk, elmondja, hogy szeret, nem akar elveszíteni, nagyon hiányzom, megölel, megtörténik a nagy egymásra találás, megbeszélünk mindent, de mindent, bocsánatot kér, és nem csak azt mondja, hogy neki kellene, én is ugyanezt megteszem, és nem csak ideig-óráig, hanem teljesen megváltozik minden, megváltozunk és igazi párkapcsolat lesz. Tudom, vegyem ki a biliből a kezem. 
Ez nem fog megtörténni soha. Berlinbe is valószínűleg egyedül megyek, mert képtelen lennék úgy elmenni vele, hogy szeretem, ő pedig nem érez irántam semmit, sőt, tulajdonképpen szarik rám, és ez neki csak egy út, pont mint Eszterrel.

De mivel azt sem tudja mit érez irántam, és csak azt látja, hogy ez nem működött, ezt a fenti mondatot elengedem végérvényesen, és megpróbálok nem reménykedni abban, hogy egy nap...