Sokféle oka lehet a magányosságnak ezen a földön.

Van, akinek a természetével van baj, vagy túl kegyetlenek

született, vagy éppen túl gyöngének, de a legtöbb embert

a körülmények teszik magányossá: bajba került,

összetörték a szívét, vagy történt valami az életében,

amit nem tervezett előre.

Milyen balga az ember! Hajlamos azt gondolni, hogy ami vele történik, az csakis kizárólag vele történik, más sosem járt és nem is fog abban a cipőben járni. És mégis, amikor találkozol valakivel, aki hasonlón ment keresztül, mint te egykoron, vagy amiben jelenleg is benne vagy, mintha egy "belső hang felkiáltana": Hát te is?! Azt hittem csak én...

Az utóbbi időben egyre több ilyen - jobb híján nevezzük Heuréka élménynek -, felismeréssel találkozom. Hasonszőrűvel. Elmagányosodtunk. Piszok sok csalódás, összetörtség után, fájdalmak és könnyek árán, noha erősebben jöttünk ki helyzetekből, ez a megacélosodott szív nehezen boldogul. Elveszett a lendület, a mérhetetlen bizalom, hogy elkap valaki, ha hátradőlsz. Köddé vált a hit, hogy valaki szeretni fog, ha megbízol valakiben, nem hogy nem hagy cserben, nála biztonságban lesz a szíved. Vigyázni fog rá, mint kalóz a kincsre, melyre oly régóta vágyott, s talán pont ezért értékeli és becsüli majd meg. Aztán kopp. Majd hopp. Hopp-kopp. Kopp-hopp.

És az ember feladja. Azt, amire hőn áhítozott: szeretni és szeretve lenni. Elengedi a hite kicsiny kezét, hogy vár rá valaki, teremtettek számára valakit, csak meg kell egymást találniuk az élet útvesztőjében. Valakinél révbe érhet.
Sok szív nélküli bádog ember bolyong magányosan, aki feladta. Reménytelennek érzi az egészet. Na de hogyan tovább? Hogy lehet innen kitörni, legalább egy megacélosodott szívvel tovább remélni? 

Hiába tudjuk, hogy nem szabad feladni, de belefáradunk a sok csalódásba, a sok majdnem lett valamibe, a sok ugyanabba. Talán sokat segít, ha kellő önismerettel rendelkezünk, ha kibeszéljük magunkból egy "hasonszőrűvel".
Segíthet a felismerés, hogy nem vagy egyedül, más is ugyanazzal küzd, s talán a sorstársiasság reményt adhat.
Az érzés, hogy van valaki, aki megérti ezeket a küzdelmeket. Az, hogy valakivel szurkolhattok egymásnak, tarthatjátok a lelket a másikban. Ha csak az egyikben is pislákol a hit, a lángja meg fogja gyújtani a másikét, vagy éppenséggel erősíteni fogja.

Szeretem a mély beszélgetéseket, egyrészt mert elgondolkoztat, másrészt hiszek abban, hogy a hasonlók egymásra találnak. Akik egy húron pendülnek, azonnal megtalálják a közös hangot. Nagyon jó érzés ilyen emberrel találkozni, akivel ez megvan. A vonzás törvénye, vagy nevezzük bárminek. Egy ilyen találkozáskor elmúlik a magány érzése, felváltja a "nahát valaki megért". Jóleső lefolytatni egy ilyen diskurzust, akár egy jó darabról (Mint amilyen Csányi önálló estje - Hogyan értsük félre a nőket - zseniális). Kibillent abból a spirálból, amibe olykor óhatatlanul is belesodródunk, és engedjük magunkat egyre lejjebb. Valljuk be, jól esik az önsajnálatban dagonyázni. A baj akkor kezdődik, ha nem akarunk innen mozdulni. Mert fáj, mert elfáradtunk, mert nem hisszük, hogy lehet másképp, vár ránk valami jó. És akkor BUMM. Az élet közbelép, így vagy úgy, de kibillent, kimozdít. Nem az önsajnálatban lebegésre vagyunk hivatottak. Meg kell tanulni, amit meg kell, és néha összeszorított foggal, magánytól könnyes szemmel tovább kell menni. Igenis meg kell találni magunkban a hitet, legyen bármilyen parányi is.
Mert bizony ott van. Ránk vár.

Tudatosítani kell, hogy lesz ez még így sem, mert olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy.
Ezekre emlékeztet egy találkozás valakivel, aki én is lehetnék, ha kívülről látnám magam.

A magány az egy nagyon piszok dolog. Bármit is csinálsz, ott csücsül a kis válladon, és egy pillanatra sem hagy magadra. Egy pár hónapja már érzem, néha jobb, néha rosszabb. Ma csak simán rossz.

Hiányoznak az üzenetváltások, a poénok, a laza vagy éppen mély beszélgetések. Egy kis Irsai hatására pedig csak még jobban oldódnak az érzések, felerősödnek. De azért néha igenis jól esik elfelejteni, hogy van bizony, ami hiányzik.

Néha vágyom egy amolyan igazi randira, fel a Várba, Halászbástyához, lassan már bárhová. Csinosan felöltözni valaki kedvéért (és nem csak magam miatt). Kitalálni milyen legyen a hajam, mit vegyek fel, melyik parfümöm használjam. Izgulni egy kicsit, hogy lesz-e témánk, amiről tudunk majd beszélgetni. Izgulni, hogy fogok-e tetszeni neki. Látja-e a huncut mosolyom, amikor valami viccessel csipkelődöm. Elkalandozni azon, milyen ember ül velem szemben, milyen érzés lenne, ha megcsókolna. 

Néha vágyom arra, hogy ne csak a legjobb barátaim tudják milyen nagy szívem van, hogy mennyire tudok szeretni.
Hogy más is lássa a kis értékeimet, az odaadásomat. Valakinek megfogni a kezét. Megölelni vagy csak odabújni.
Vágyom arra, hogy újra azt mondja valaki, tetszenek neki a gondolataim, szereti hallani ezeket hangosan.

Szeretném, ha valaki észrevenne, értékelne, újra úgy nézne rám, mintha velem megütötte volna a főnyereményt.
Elég volt a láthatatlanságból. Elég volt, hogy valaki csak a testet látja belőlem. Van szívem, van lelkem, vannak érzéseim. Ragyogó szemű nő vagyok, hahó!

Hess hess Magány.

Levél valakinek, akinek ezt sosem fogom elküldeni.

Kedves!

Mit mondanék neked, ha most itt lennél? Először is, bocsánatot kérnék azért és ahogyan szakítottam.
Bocsánatot kérnék, mert gyáva voltam, és elfutottam, mert nem voltam elég bátor, mert nem bíztam eléggé magamban, hogy ha nem engednél el, én akkor is képes lennék elengedni téged. Nagyon szerettelek, és ez nem egy olyan dolog, ami nyomtalanul elmúlik.

A felbukkanásod előhozta belőlem ezeket a rég "elpakolt" érzéseket. A vágyat, hogy írsz, hogy látlak és hallak nevetni, hogy megérintelek. A reményt. A szerelmet. A hiányodat. A sok jót, a sok rosszat. A vágyat, hogy legyél nekem.

Ha itt lennél előttem, megkérdezném, hogy miért írtál? Unatkoztál? Megannyi lány barátod, ismerősöd közül miért nekem írtál? Nem kellett volna felkavarni az álló vizet. Oly szépen eltemettem magamban mindent. S talán mégis ezért jöttél. Rávilágítani, hogy ha az ember letagadja is az érzéseit, azok attól még ott maradnak. Szeretném tudni ezeknek a szavatosságát? Meddig tart? Megismertem valakit, aki érdekelt is volna, mint ember, és azt hittem ezeken már mind-mind túlvagyok. De jöttél, a másik meg még az érkezésed előtt eltűnt. Te viszont jöttél. Nem kérdeztél, nem kérdezted, hogy hogy vagyok, mi van velem. Nem érdekelt, és én azt hittem, hogy ezt a játékot én is tudom játszani.
Hát nem tudtam. Nekem nem lépett senki a helyedbe, nem szerettem utánad senkit, senki sem érkezett, hogy elfeledtessen, pótoljon téged. Időt akartam hagyni magamnak, időt a gyógyulásra, az elengedésre, hogy legyen majd helye az új érkezőnek. 

Olyan kis hülye voltam.

Ezer meg ezer éve... hogy egy jó öreg Ákos dalszöveg részlettel kezdjem a mondandómat. Míg ő keresi az utat, a bajt, meg azt aki "engem akart" (csakis a rím kedvéért), én küzdök, mint malac a jégen. Már ha szabad így fogalmaznom.

Május óta nem futok, és ez a több mint féléves kihagyásom óta a második leghosszabb futásmentes időszak.
Ma úgy döntöttem, hogy talpi bőnye ide, vagy oda (bár már oda lenne... semmint ide), kimegyek ma terepre, ha letelt, aminek le kell telnie, és 17:00-át ütött a létező összes óra. Hiányzik a lelkivilágomnak, hogy menjek. 

Előző hét második felében sokat kattogtam, hogy mi a helyzet. Eddig nem volt motivációm amellett, hogy fájdogált, most, hogy eldöntöttem, hogy akkor motiváció nélkül futok, nem indulok el. És egy rém hülye gondolat miatt!
Hogy fájni fog. Eddig is fájt, és rá sem bagóztam, most meg, hogy ne keseredjek neki, hogy ez a sérülés olyan, mint a Taft (még mindig tart...), inkább fel sem veszem a nyúlcipőt. Ekkora baromságot még én is ritkán mondok magamnak. Aztán pénteken a belső cheerleader énem lenyomott egy speech-et magamnak: mitől félek?
Én, aki 30 km-et futott 1100 szinttel, aki 30 méter mélyen megcsodálta a Vörös-tengert, félek egy kis fájdalomtól?
Félek attól, hogy elveszi a kedvem, és elkeseredek? Nem létezik! Nincs az az Isten, ahogy az Üvegtigrisben is elhangzik, és számomra tényleg nincs. Mármint Isten maga van, de hogy ilyen miatt elengedjem a futás kicsi kezét...
Amikor szabályosan párkapcsolatban élünk, megyünk hóban-fagyban, télen-nyáron... 

Lett időközben egy sziámim, Frankie most már 3 hónapja boldogít. Szó szerint, ugyanis van rajta egy általam csak "Kópé üzemmódnak" nevezett gyári beállítás, amikor kópéskodik: szaladgál, játszik, verekszik, bolondozik.
Szoktam mondani, hogy ő igazából egy kutymacs, mert úgy viselkedik, mint egy kutya, semmint egy macska. 
Eldobom a játékát, és visszahozza, egyáltalán nem önzősödik, munka közben mindig az ölemben van. Ha ki is szalad a kertbe, időközönként visszafut, hogy megnézze ott vagyok-e, ahol hagyott. Néha bújócskázunk, reggel meg szundizik velem tovább (szigorúan külön alvás van, de a gyári beállítás között ébresztő óra funkció is szerepel, és vagy az óra csörgése előtt, vagy ha már hallja a dallamot odaül a szobám ajtaja elé, és nagyon erősen jelzi, hogy ő be szeretne jönni. Ha beengedem, kétszer átmászik a fejemen, mire megtalálja hol kényelmes neki - rajtam persze.
Ha nincs reggeli szundi, akkor is szalad be ajtó nyitáskor, de csak hogy a szőnyegre vethesse magát tekintetéből sugározva a "Simizz most!" mondatot. Mindig mindent kommentel, ami elsőre rendkívül szokatlan volt. Egy szó mint száz: feldobja a mindennapjaimat.

Hogy lelkileg hogy vagyok, most hirtelen nem is tudnám megfogalmazni, talán úgy, hogy vagyok, mert lettem.
Előző héten mondtam Istennek, hogy most már mondhatna is valamit, vagy tehetne, mert kicsit alkalmatlannak érzem magam a társas kapcsolatokra. Aztán megint jött egy megoldandó helyzet. Lehet, hogy a házátalakítás nehezedett rám ennyire, Pünkösdkor ment el a negyedik rendesen megpakolt konténer. Annyi mindent szeretnék, és nem tudom hol kezdjek hozzá. A kertben is rengeteg teendő van, de most már szebb, mint volt, és tele van gyümölccsel. De nem bánom, mert ahogy telik az idő, egyre jobban értékelem a csendet, amikor nincsenek gondolataim, és csak futok, vagy gyomlálok a kertben - ha valaki egyszer azt mondja, hogy ezt fogom mondani... kiröhögöm. 

Néha magányosnak érzem magam, és noha lenne kihez "szólni", valahogy úgy vagyok ezzel, hogy nem akarok senkinek sem a terhére lenni. Lehet egy ölelés sokat segítene. Sok felszínes kapcsolatot pucoltam ki az elmúlt hónapok alatt, és bár békességet érzek, valahol mégis csalódottságot is, hiszen azt gondoltam ezek többek ennél, mélyebbek, és nem csak önös érdek által vezéreltek. Van még mit átgondolni, azt hiszem.

El kezdtem az Egy gésa emlékiratai c. könyvet olvasni, igazán lebilincselő a világ, a történet, az egész könyv.
Egyszer láttam a filmet, és már akkor meg akartam szerezni a könyvet, de erre egészen tavalyig nem volt lehetőségem. Gyönyörű a képi világa, teljesen magával ragad, ahogy elmeséli a történéseket, annyira korhűen és részletesen ábrázol, hogy anélkül oda tudom magam képzelni, hogy akár behunynám a szemem. Elég nehéz lerakni. 

Nagyon rég nem írtam már, és nagyon rég nem éreztem így, ahogy most, péntek óta érzek.
Hihetetlenül ostobának érzek magam, hogy még mindig szeretem, ráadásul ennyire. Azt hittem, hogy már nem érzek így, hogy már fakul, és szépen lassan múlik. Az egyik legnehezebb döntésem volt őt elengedni, ráadásul felettébb gyáva módon tettem meg - ha lehetne ezt máshogy csinálnám. Rettenetesen bánt, és ha van valami, hát ezt nagyon bánom, és bár bocsánatot kérhetnék érte. 

De ő újra kezdte mással, úgyhogy az egésznek, amit fentebb leírtam semmi jelentősége.