A múltat eltemetheted,
De sosem felejtheted.
Szívedből az érzést kitépheted,
De semmissé nem teheted.
Elszaladhatsz a múlttól,
De mindig utolér.

A leláncolt szív nem tud repülni,
Törött szárnyú barát nem tud szárnyalni.
Ha jön az élet, ha kiderül a titok,
A ki nem mondott szó az égbolton ragyog.

Hova szaladnál, hol minden sötét,
Merre indulnál, ha utad véget ér?
Ha múltad az emberek arcán visszaköszön?
Ha emléke minden úton szembe jön?
Hol nincs vigasz, egyedül sosem vagy,
Mert jön egy barát, aki új szárnyakat ad.

Vers arról, aki már nincs velünk...

2009. március 16. 17:19:21 

Elmentél.
Semmi sem lesz olyan, mint rég,
szinte hallom még
Hangod, mely áttöri a csendet
Mintha fognám, s el nem engedném soha
Reszkető két kezedet.

Elmentél.
Zajtól teli házunk csendbe borult,
Csak a csend van, s a szavak, mit ki sosem mondtunk,
A néma, nesztelen csend,
Mely körül öleli lelkem,
S feledteti tán minden ellened elkövetett hibám

Elmentél.
Tudom egy jobb hely vár rád,
Egy mennyei hon, gyönyörű világ,
Most mégis oly árva szívem nélküled,
Az otthonunk, minden olyan üres,
A régen tűztől izzó kályha jég hideg,
Ahogy a szívem is,
Mióta nem vagy itt velem.

Elmentél.
Vissza sosem jössz már,
Csak remélem, hogy ott fent vársz rám,
Végig kíséred utam minden percét,
Amit nélküled folytatok, úgy várom a végét!
Hogy újra lássalak, és veled legyek,
Hol nem választhat el minket a végzet!

Elmentél.
Halkan fúj a szél, s súgja felém

Mennyei otthonodra, békédre leltél,
Ott nincs szenvedés, könny, sem bánat,
A szomorúság rád többé nem találhat,
S már csak arra kérhetem Istenemet,
Segítsen, gyógyítsa be vérző szívemet,
S töltse be az űrt, mit okozott elmeneteled.

Annyi mindent szeretnék elmondani néhány embernek, de félek, hogy nincs rá elég szó.
Hogy milyen fontosak voltak nekem, amíg... hm, amíg meg nem változott valami.
Az életben minden változik. Az emberek, az időjárás, a divat, de a barátságnak nem kéne változni... mégis megtörtént.
Örülök, hogy boldogok, és minden összejön nekik, hogy megbíznak bennem, bár néha az őszinteséget felváltja a hazugság. Mindent tudok róluk, még azt is amit lehet nem kéne, és amit persze a szülők még rémálmukban sem gondolnának. Ők viszont rólam semmit. Tisztelet a kivételnek, mert azért akad néhány ember akikben megbízom. Igaz ez a bizalom elég gyenge, mert én is az vagyok. De ezekbe az emberekbe kapaszkodom, hogy el ne vesszek az élet viharában, ami tombol, és támad folyton rám. Ha ez a néhány ember nem lenne tuti megőrülnék.

Mindennap feladok valamit. Minden este, mikor álomra hajtom fejem. Mindig megszűnik valami, ami értelmet adhat a holnapnak. Igazából értük járok iskolába, mert ott vannak. Értük megyek haza, hogy másnap újra odataláljak ahol ők vannak. Értük alszom el, reménykedve, hogy holnap újra velük leszek, és megszépítik az amúgy kifakult életem. Értük ébredek fel, mert tudom nevetés vár az ő oldalukon. Értük lépek fel msnre, hogy újra beszélhessünk, ha kihagytunk valamit napközben. Értük, a barátaimért, a bandáért.

Úgy elmondanám nekik, hogy mit érzek, most hogy a régi barátok egyedül hagytak. Hogy mi változott meg bennem miattuk. Hogy mekkora űr tátong a szívem egyik felén, amit senki sem fog sosem betölteni. Hogy milyen fájdalom az, amikor valamit elszeretnél mondani, de nem tudod elmondani senkinek. Hogy milyen érzés egyedül lenni, mert ők nincsenek sehol, mert nem figyelnek rád. Hogy milyen érzés félni megbízni az emberekben, és feltárni szíved legmélyét. Hogy a hegek felszakadtak, és nagyon fájnak. Hogy mennyire hiányoznak nap mint nap azok a régi beszélgetések, a hangjut, amit lehet sosem hallok már. Vagy ha mégis, sosem fog úgy csengeni ahogyan rég. Elvesztette varázsát, a lényegét, a barátságát.

És akik maradtak. Van, amelyikőjük észreveszi ha valami fáj. Van, amelyik annyira el van foglalva magával, hogy csak beszél és beszél, de rád se hederít. De közben azt állítja figyel minden szavadra, és lehet, hogy vissza tudja mondani amit utoljára mondtál, de a szívével nem figyel rád. Nem ért meg, nem válaszol semmit arra, amit mondtál. Van, aki csak áradozik, mesél milyen boldog, miközben neked a szíved szakad meg, annyira szenvedsz a magánytól. Ő mit sem sejt. Van, aki átlát a "pókerarcon", van, aki azt sem veszi észre, ami a szeme előtt van. Van, aki meghallgat, van, aki átnéz rajtad. Van, akitől olyankor kapsz segítséget, mikor nem is várod, vagy pont tőle nem számítasz segítségre. Van, aki ahelyett, hogy az utolsó késszúrással a földre küldene segít felállni, és tovább menni. Van, aki azt mondja megért téged, de teljesen másról beszél, mikor tőle vársz választ. Van, akire azt hitted számíthatsz, mégis cserben hagyott. Van, akiben megbíztál, és visszaélt bizalmaddal. Van, aki nem építi az életed, hanem csak rombolja.
Ki az igazi barát?

Sokat gondolkodom mostanában. Mindenféléről, de valódi megoldásokra, vagy bármilyen értelmes válaszra nem jutok, ami megfogalmazhatná a bennem válasz után kutakodó, tomboló kérdéseket. Rengeteg minden átfut az agyamon, van amin elidőzök néhány percig, vagy akár egész úton hazafelé, van, ami csak átsiklik, mintha nem is gondoltam volna rá, vagy pedig elhesegetem, hogy "áááhh", és jönnek a különböző ellenérvek.
Igazából rájönni arra, hogy mi is foglalkoztatja igazán az embert, mit akar, mire vágyik szíve legmélyéből nem is olyan könnyű dolog, mint ahogy hinnénk. Pénz? Siker? Karrier? Boldogság? Család? Szerető férj/feleség? Gyerekek? Barátok? Mindet egyszerre? Ó igen, mindent azonnal, itt és most, nem később. De vajon megadatik-e mindez egyszerre? Vagy várnunk kell rá? Tudunk-e várni rá?
Egy embernek rengeteg különféle kérdése lehet, ha már magamból indulok is ki. Nekem például lenne mit kérdeznem az Élettől, vagy akárkitől, aki tudna és hajlandó lenne válaszolni. Mert én még sok mindenre nem jöttem rá, a megoldás közelében sem járok.
Gondolatok. Olyan mondatok hálozata, amiket senki sem lát, senki sem hall, amiről senki sem tud, csak ha hangosan kimondjuk, de azok már nem gondolatok. Az már egy beszélgetés kezdete, ami lehet monológ vagy párbeszéd.
Titkos, rejtélyes elmélkedések akár a jövőnket illetően, a terveinken, álmainkon morfondírozva, vagy csak másokról véleményt formálunk, persze magunkban. Sokszor nem merjük kimondani amit gondolunk. Legyen szó bármiről, akármiről.
Félünk. Vagy bizonytalanok vagyunk. Vagy egyszerre mindkettő. Én azt hiszem mindkettő vagyok, bár nem tudom miért félek, hiszen aki velem van nagyobb mindennél, és semmi sem lehetetlen számára. Nincs okom, pontosabban nem lenne okom félni, mégis... félek? De mitől, vagy kitől? Szerintem a félelem az nem más, mint félni attól amit nem ismerünk, amiről nem tudunk semmit. Félni a bizonytalanságtól, félni az ismeretlentől. Félni bármitől. Szorongató érzés. Bizonytalanság... nem vagy biztos magadban, vagyis félsz a következményektől. Lehet hogy a félelem és a bizonytalanság összefügg?
Lassan már én sem leszek biztos semmiben (íme a bizonytalanság). A földi dolgokat illetően. Már azt sem tudom mik az álmaim, na jó, tudom, sejtem mit szeretnék, de azok kicsit szürreálisak. Őszintén szólva, elég valószínűtlen egynémelyik, más viszont nem nagyon van a tarsolyomban. Tervek, hát az sincs, semennyi sincs. Ötletek? Mihez? Nincs, nincs. Vágyak, hóhóó, arról aztán mindenki tudna mesélni. Akár órakat is. Nekem nincs sok, de ami van, azt nagyon szeretném elérni.
A félelem és a bizonytalanság bármikor felütheti a fejét az életünkben. Olyanok, mint az öröm és bánat, vagy boldogság és szenvedés... etc. De van egy közös tulajdonságuk: LEKÜZDHETŐEK! Bizony, bizony. Hogy hogyan? Sajnos nem tudom a tematikáját. Egy biztos, erő kell hozzá. Hogy leküzdhessük a félelmeinket, hogy merjünk szembe nézni velük. Hogy ne meneküljünk attól, amitől félünk. Bátorság is kell ám, a mersz, ahhoz hogy szembenézhessünk a legzordabb oroszlánnal is ha kell. A bizonytalansághoz megerősítésre, bátorításra van szükség. Ezt elsősorban a barátoknak kell érezni, hogy mikor van szükségünk rá, tőlük bizonyára megkaphatjuk, de ha mégsem, Istentől biztosan ;-)

Sólyom lelkem
útra késztet.
Rabságban tartja
a sebeket ejtő élet.


Eleget pihent
oltárán a csendnek,
az önzés súlyát
letéve,

sóvárogva nézett
a messzeségbe.
Szárnyat bontva
repülne a
szabadság
fellegébe.

Fényszemű csillagok
között keringne,

földön hagyva
bánatát,
frissítő eső mosná
lélek-szárnyát,

megérintené
a meghajló szivárványt.
Aranyba mártózva
kergetőzne

a sugarát nyújtó nappal,
együtt ébredne
a pislákoló pirkadattal.

Suhanna a virágba borult,
tarka rét felett,
kitárt szárnyaival

átölelné a végtelent.

Rikoltó énekem
erről mesél,
hangjában
dalol
a remény,
hogy fantáziám
felhőiből leszállva,
érkezzek egy
szebb,
boldogabb világba.

(írója ismeretlen számomra)

Hűű már régóta nem írtam ide, épp itt az ideje :D

nehéz lenne összefoglalni, hogy mi történt az elmúlt hónapok során, ezért inkább azokat fogom leírni, amik ezután történnek :) ergo a múltat nem hozom fel, hanem a jelenre és a jövőre koncentrálok... :)

azért egy valamit mégis leírok ;-)

szerdán Bécsben voltunk néhányan az osztályból. ilyen kötelező diáknapi program volt, és mi a Bécsi kirándulást választottuk. Nagyon jó volt, voltunk a Maria Hilfell Strasse-n, vásároltunk, várost néztünk, és mindeközben rengeteget nevettünk, fényképeztünk...:D hazafele pedig retroztunk:D ami abban merül ki, hogy régi zenéket énekeltünk:D mind a 6an:D nem csak a bandánk:D egész úton, amíg meg nem érketünk énekeltünk... de előtte meg rengeteget hülyéskedtünk... én voltam a szószóló:D szórakoztattam őket viccel, viccel storykkal:D meg oltásokkal:D nagyon jó hangulatban telt el, remélem lesz még ilyenben részünk, nem is egyben, vagy 100ban!!:D

Miért utálom hogy élek?

 Azért, mert:

• akármit csinálok nem jó, ergo mindenki más mindent jól csinál, csak én nem
  
• bármit mondok, az szintén nem jó
• rám mindenki számíthat, akármilyen baja van, meghallgatom, időt szakítok rá, de amikor nekem lenne szükségem valakire, akkor mindenki szokás szerint átnéz rajtam, nincs ideje velem lenni, meghallgatni... vagyis egyedül vagyok, mint a kisujjam
• senki nem ért meg, úgy tesznek, mintha én lennék a hülye, aki súlyos kezelésre szorul, amiért ilyeneket gondol, vagy esetleg ilyeneket érez
• mindenki átnéz rajtam, levegőnek néz
• nem vagyok fontos annak, aki nekem az
• én írok mindenkinek, akár emailt, akár msnen, akár sms-t... csak egyszer szeretném azt, ha eszébe jutnék valakinek, mondjuk a "bátyjámnak"(ha még az egyáltalán), Csigusznak...
• továbbá, ha végre elkezdeném mondani, hogy mi történt velem (a barátnőm éppen levegőt vett, így szóhoz juthatok én is, és nem a barátjáról áradozik) ahogy befejezem a mondatom egyből válasz nélkül témát vált, vagy visszatér a szokásoshoz... vagy vágja a fejeket, mintha figyelt volna rám
  
• a másik nyavalyog nekem, pedig ugyanúgy meg van a bajom, és szeretném valakinek elmondani, de nem lehet az előbb említett okok miatt... és még én vagyok az önző
• utálom, hogy semmibe vesznek, egyszerűen láthatatlan lettem
• csak egy kicsit szerettem volna fontos lenni a barátaimnak, mégsem vagyok az, mert nem érdekli őket, hogy mi van velem, ha mégis megkérdezik, akkor csak azért, hogy elmondhassák mi van velük, vagy meg sem kérdezik
  
• van aki azt hiszi, hogy mindenkinél jobban ismer... mekkorát téved!
• nincs a barátaimnak idejük rám, de nekem legyen rájuk, és lógjak velük
  
• velem senki sem érezteti azt, hogy fontos vagyok, hogy szeret, nem mondja ki senki, vagy ha mégis akkor tuti, hogy hazudik
• nem tudok hinni már az emberekben, bízni végképp nem
  
• valaki tönkrevágta az életem, megváltoztatott, olyan lettem, aki sosem akartam lenni, és még be sem fejezte az egykor elkezdett beszélgetésünket, szóval még mindig nincs lezárva ez a fejezet, hiába is szeretném (deutálomőt)
• mindenért én vagyok a hibás
• nincs értelme semminek
• mindenki megfeledkezik rólam, arról, amit megbeszéltünk
• átszervezik a programomat, vagy a közösen megbeszéltet anélkül, hogy megkérdeznének engem, hogy mit szólok hozzá
• elhívnak ifire, meg ilyenekre, és ha elmegyek, a kutya nem szól hozzám... de azért menjek, hát NEM, köszi nem kell a sírógörcs
• utálom, hogy a családban én vagyok a legkisebb, ergo nem szólhatok bele semmibe, és ha mégis kinyitom a szám, akkor meg milyen szemtelen vagyok, hogy elmondom a véleményem, vagy amit szeretnék...
• mindenki hátat fordít, ahogy padlóra kerülök
• mindenki engem bánt, oltogat... azt hiszik nem bántó amit olykor mondanak, pedig mennyire az
• senkit sem érdekel, hogy élek, hát ezentúl engem se, hogy ő él
• bármit mondok, az a barátaim egyik fülén be, a másikon pedig ki
• egyesek szerint nincs önbizalmam, alul értékelem magam... sajnos lehet, hogy igazuk van
• nem törődik velem senki, de már nem is kell
• a bátyjám sosem ír msnen, se másutt, ebből látszik mennyire fontos neki a "hucsokája", de másnak írja, hogy "szia Bébim"(és nem a barátnőjének), na nem baj, majd ír neki a "Bébikéje", és majd beszélget vele, mert én nem fogok
• Csigusz úgy szintén ezt teszi
  
• mindenki engem kritizál, érezteti velem, hogy rossz amit csinálok, vagy ha nem is mondja ki konkrétan, látom az arcán, amit gondol
• még Isten sem válaszol nekem, ő is megfeledkezett rólam
• utálom, hogy az emberek beskatulyáztak, mert 3 évvel ezelőtt hibáztam, de még mekkorát :(
• én alkalmazkodjak mindenkihez, én feleljek meg... aztán vágják a fejeket
• majd a refisek küldenek képeket, majd ők elmennek mindenhova, őket mindenki szereti, ők fontosak, majd velük beszélgetnek, köszi de a seggnyalásból nem kérek, és nem is fogok puncsolni senkinek :)
• mindig én tévedek, sosem lehet igazam
• teljesen felesleges vagyok és tökéletesen pótolható
  
• mindig én vagyok a szemét, akkor is, ha a másik bánt meg engem, és beszél ki, akkor is én vagyok a bunkó
• sosem változik semmi és senki... akkor sem, ha megígérik
• gyakran úgy alszom el, hogy azt gondolom, "na, ma se kellett volna felkelni..."
• lehet depis vagyok...
  
• a "barátaim" elhanyagolnak... sajnos én nem tudom ezt tenni velük...de jó lenne ha észrevennék már magukat
  

Bizonyság a bizalomról

Istenem,

Nem tudom merre tart az életem, nem látom az utat, ami
előttem van. Nem tudom, hogy ér véget ez az egész, nem ismerem igazán magam. És
az az igazság, hogy azt, hogy téged követlek nem látni azon, amit teszek.

De én hiszem, hogy az a vágy, hogy neked tetsző legyek igazi.
És remélem, hogy ez a vágy benne van mindenben, amit teszek. Remélem sosem teszek
olyat, ami miatt eltekintenék ettől a vágytól. Tudom, ha mégis ezt tenném, a
helyes útra vezetsz, még ha nem is tudok erről semmit.

Ezért én mindig bízni fogok benned, ha úgyis tűnik, hogy
elvesztem és a halál árnyéka vesz körül. Nem fogok félni, mert mindig itt vagy
velem, és sohasem hagynál egyedül a problémáimmal.

Thomas Merton

*saját fordítás, eredeti változat: Thomas Merton; Prayer of Trust

Most már látom mit kell tennem

Mit kell változtatni életemen

Mert mi tagadás, így már nem mehet tovább

Sok a szenvedés, a teher, amit le kell tennem most már

Új fejezetet nyitni, a múltat lezárni

Régi gondolatoktól, érzésektől tudom meg kell válni

Mi bántott elfeledem, a múlt már nem kísért

Hisz tovább léptem rég, eltelt sok év

Minden változott, a helyzet, az érzés

Az ami akkor fájt nem fáj többé

Úgy hiszem lecsenedesedett szívem

Az akit szerettem, nem fogom szeretem sosem

Újat kezdek, új fejezet nyílik

Újra tudok hinni, remélni, bízni

Elmegy majd, elmegy messzire

S addig én megváltozom, tudom sikerül, én hiszem!

Tiszta vizet öntök a pohárba végre

Új ember leszek, a múltnak vége!